2014. november 11., kedd

PszichoLogika

Valamit szögezzünk le: az írásaim elsősorban nem a profi klubokról és játékosokról szólnak, hanem azokról akik megyei, amatőr szinten rúgják a bőrt, esetleg párezer forintot kapva egy-egy győzelemért, vagy gólért. A jó edző pedig nem egy papír, nem egy bizonyítvány, nem csak tudás, és nem csak taktikai kézikönyv. Az edző az előbb felsoroltak mellett még pedagógus, pszichológus és a játékos második két szülője egyben (is)... Nem mindegy, hogy hogyan motiváljuk a játékosainkat, és nem mindegy, hogy hogyan kezeljük a problémáikat. A vaskalapos trénerek ragaszkodnak az általuk kigondolt és megszokott komcsi rendszerben tapasztaltakra. Az a dolog, hogy a sport mindenek felett áll, már régen megszűnt. Már nem engednek el a főnökök előbb a munkából, már nem cserélik át a műszakodat azért, mert a Lacikának edzése van... Már nem kap a Sanyi 2-est a suliban töriből, mert ő a hely futballcsapat üdvöskéje...A motiváció a lényeg... És ebben a kérdésben mindegy, hogy egy kölyök, felnőtt, férfi, vagy női csapatról van szó. A lényeg, hogy képesek legyünk motiválni, jobb teljesítményre sarkallni a csapatot. Persze ebben a dologban is sok a hibalehetőség. Nem mindegy, hogy kinek, milyen stílusban, mit mondunk. Az hogy egy játékosunkra jó hatással van, ha az arcába mászunk és sakálként ordítunk vele, nem azt jelenti, hogy az egész csapatra jó hatással lesz ez a fajta viselkedés. Persze az egyensúlyt megtalálni nem egyszerű, sőt... Szinte lehetetlen... Mert ez a játékosok között ellentéteket szülhet. Engedjetek meg egy példát, hogy lássátok mire is gondolok. Adott egy mérkőzés, a félidőben 1-0-ra vezet az ellenfél és bűn rosszul játszunk. A két kulcsjátékossal kell beszélnünk(Legyen az egyikük a befejező csatárunk, a másik pedig a mélységi irányítónk.), akik nem muzsikálnak túl jól, ugyanazt a gyenge játékot produkálják. Az első játékos "érzékeny lelkületű", azaz babusgatni kell, dicsérni, ösztönözni. Szóval felemelő, motivációs szónoklatba kezdünk, arról hogy ő kulcs a győzelemhez, és tudjuk hogy kiváló játékos, és mutassa meg, hogy mire képes. A másik emberünk pont az ellenkezője ennek, őt nem hatja meg a dicséret, ő dacból képes igazán játszani. Ha azt mondja rá az ember, hogy "szar vagy!", akkor csak azért is megy előre és megcsinálja amire nem tartják képesnek. Szóval a játékosunkat magunkhoz hívjuk és elhordjuk a világ utolsó, semmirekellő balfaszának, aki semmit nem tud mutatni, azon kívül, hogy beállítja a frizuráját, meg lepucoltatja anyukájával a cipőjét. A második félidőben a két játékos a nyakába veszi a csapatot és simán megfordítjuk a mérkőzést. Ezzel nincs is gond... Hogy hol a hiba? Ott, hogy a "nem egyenlő elbírálás" miatt megindul a suttogás a csapaton belül. Az a játékosunk, akit "szép szóval" motiválunk, ki lesz kiáltva az edző kedvencének, és szép lassan azt vesszük, hogy senki nem áll szóba vele, mindenki utálja... És ott vagyunk, hogy klikkesedik a csapat, megtört az összhang... A megoldás? Megtalálni az arany középutat, és úgy tenni ezeket a dolgokat, hogy senkinek ne sértsük meg az ego-ját... Talán pont ez a legnehezebb dolog az egészben...