2014. november 25., kedd

Az esélytelenek nyugalma

Az esélytelenek nyugalma, az mindig is amolyan varázs-szó volt minden sportban... És akármennyire is valótlannak tűnik, ez az érzés igenis létezik. Igazából maga a kifejezés azért marad meg az emberekben, mert amikor olyan az ellenfél aki jóval magasabb szinten van, akkor nincs az emberen nyomás és olyan elképesztően pofátlanul tud játszani, ahogy máskor alig-alig. Mert kockáztathatsz. Mindegy, hogy 13 vagy 14-0-ra kapsz ki... Hozzáteszem a felszabadultság a legtöbb edző halála... Amikor a játékos felelőtlennek és flegmának tűnik, mert röhögve csinálja meg a legmerészebb cseleit, vagy a kapus nekiáll dekázgatni a kapu előtt... De mindez tulajdonképpen jó, mert ha az ember élvezi a játékot, akkor megy is neki. Ez az amikor minden trükk bejön.
Az újonnan megalapított csapatunk a Magyar Kupa megyei selejtező első körében a falu(mert ugye kénytelenek lettünk falusi csapatként indulni a városi pályák ára miatt) "eredeti", 3 osztállyal feljebb játszó csapatát kaptuk, "hazai pályán", ami ugye nekik is a hazai pályájuk, de így legalább a fél falu kint volt a mérkőzésen és mindenki megtudta, hogy immár két csapatnak lehet szurkolni a hétvégén.
A mérkőzésre k*rva kedvező helyzetben készültünk. A 18-as keretből csupán 7 hiányzónk volt(ebből 5 kulcsjátékos), így a csapat addig és azóta sem látott összeállításban léphetett pályára, azzal a bizonyos nyugalommal.
Nem kellett sokat gondolkoznom rajta, hogy rájöjjek: a cél az, hogy minél kevesebb gólt kapjunk és megússzuk csúfos verés nélkül a mérkőzést. Úgy döntöttem hogy tömörülünk és egy 4-2-3-1-es felállással próbálunk majd meg valamit kezdeni a ránk nehezedő nyomással.
A kapuban a standard kezdő portás Bandi védett. Ő az a fajta kapus aki tényleg bolond. Viszont elképesztő reflexekkel rendelkezik, ha mentálisan erősebb lenne és nem lenne annyira "vonalkapus", akkor nem csak megyei szinten állná meg a helyét.
A belső védelem a kulcsa annak, hogy működjön az ellenfél támadásainak megszűrése. Sajnos a csapatunk legnagyobb hibája, hogy nem volt egy igazi(és igazán jó) belső védőnk/söprögetőnk sem. A legtöbb fejtörést ez okozta, de végül a megoldás az lett, hogy magamat raktam be belső védőbe, amolyan igazi söprögetőnek, merthogy valamikor 12 évesen még játszottam ezen a poszton, viszonylag jól fejelek, és én az a becsúszós-küzdős fajta vagyok. A társamnak pedig Attilát választottam, aki jóval magasabb osztályokat is megjárt játékos, bár a posztja a középső(támadó) középpálya, de tudtam róla, hogy anno játszott bal hátvédet is.
A szélső bekkek Laci(aki előtte életében nem játszott még nagypályán, viszont később kiderült róla, hogy egész jó középső védő tud lenni), valamint a jolly joker Zsolt lettek (majd' minden poszton bevethető a védelemben és a középpályán).
Az egyik beállós/szűrő/védekező középpályás az amúgy 2. számú kapusunk, Tamás lett. Nem volt más választásunk, ő egy nagyobb termetű, nem túl gyors, viszont kapushoz méltóan becsúszkálós, ütközős játékos volt mezőnyben. A másik pedig a "másik Tamás", aki az igazi tördelő játékos, lassú, nem túl technikás, viszont nagyon masszív, igazi beton játékos.
A jobb futónk Öcsi volt, aki a nevéhez nem túl hűen a csapat legidősebb játékosa (bár csak pár évvel volt túl a 30-on). Igazi brusztolós szélső, aki védőként, középpályásként, sőt szélső csatárként (a PC managerek kedvéért: RW) is egész jól megállja a helyét.
A Bal futó a csapat "Szenegáli vendégjátékosa" Csaba. Róla azt kell tudni, hogy "az oroszlánok elől futva született" és a mezőny, egyik, de valószínűleg a leggyorsabb játékosa. Sajnos ehhez társul az önfejűsége és önzősége is, de ha nem érik utol akkor ez megbocsátható.
A középső középpályára egy ember maradt Andris személyében, aki szintén az átlagos technikai és testi adottságokkal rendelkező, nem jó, de nem is szörnyű "pléjer".
Az egy szem csatár pedig Dávid lett, aki ugyan a jóistentől nem sok tehetséget, viszont annál több lelkesedést és akarást kapott. Tényleg az a játékos, akit sokan labdaszedőnek sem nagyon alkalmaznának, de példaérzékő ahogy végzi a munkát, az edzéseket és az amilyen jószívvel és jóhiszeműen áll az emberekhez, a csapattársaihoz (nem volt véletlen, hogy a csapatkapitányi karszalagomat is neki adtam oda az idény végéhez közeledve). Úgy gondolom, ha minden játékosom úgy dolgozott volna, és úgy állt volna hozzá ehhez a játékhoz mint ő, akkor sokkal többet érhettünk volna el.
De ne fussunk ennyire előre...
Elérkezett a mérkőzés napja, amit nagy várakozás előzött meg, mivel új csapatként, a helyi "rivális ellen" tényleg sok néző előtt kellett pályára lépni. Szerencsére nem voltunk megilletődöttek, sőt mindenkit feltüzelt a nagy várakozás, és persze a nyugodtság amit az adott, hogy nem vagyunk esélyesek nincs kinek megfelelnünk. Azért imádkoztam, hogy az első 20 percet-fél órát húzzuk ki valahogy, mert akkor ennyi néző előtt az ellenfél kezd majd türelmetlenné, idegessé válni. A meccs pedig úgy alakult ahogy nem is számítottunk rá. A védelmünk jól zárt, ha pedig valahogy átverekedték magukat a kapunk előtt foggal körömmel védekező embertömegen, akkor Bandi mentette az irhánkat és eszméletlen bravúrokat mutatott be. A félidőben így 0-0 volt a meccs állása, és a csapatból mindenki fáradtan ugyan(a heti egy edzés itt érződött), de mosolyogva ment be az öltözőbe.
Az öltözőben nem kellett semmit mondanom. Büszke voltam a srácokra, és ennek hangot is adtam. Gyorsan átgondoltam a lehetőségeinket, és feltűnt, hogy az ellenfél védelme nem mindig annyira magabiztos, megvoltak a lyukak. Ezért Dávidot és Csabát megcseréltem, Csaba gyorsaságára apellálva, amit kihasználhat a lomha, bizonytalan védők között.. Ez után követtem el talán az egyetlen hibát a "taktikázás" során. Attilát feljebb toltam egy sorral, András ment ki jobb futóba, Öcsi jobb védőbe, Laci pedig mellém középre. Bevallom, elragadott a hév, nyerni akartam, nem gondoltam át a dolgot.
A második félidőre kicsit jobban felmerészkedtünk, helyenként már nekünk is akadtak helyzetecskéink, az ellenfelünk pedig egyre idegesebb lett és a 100%-os helyzeteiket sem tudták kihasználni. Az egyetlen probléma az volt, hogy kezdett fogyni az erő, és mivel feljebb toltuk a védekezés és próbáltunk támadni, sokszor fent ragadt egy-egy ember. kb. a 65. percben viszont még mindig 0-0 volt az állás, aztán életem egyik legrosszabb élménye következett. A bal oldalon az ellenfél játékosa meghúzta, eljutott a az alapvonalra a 16-os és az 5-ös közé, majd félmagasan megpróbálta belőni középre... És nem tudtam kikeresztezni időben, ezért belevetettem magam a beadásba (kb az ötös sarkánál járhattam), ami a sípcsontomról egyenesen a rövid felsőbe vágódott. A bekapott gól szerencsére nem törte meg a csapatot, 5 percre rá Csaba talán a továbbjutást érő ziccerünket püfölte a kapusba. Természetesen ahogy fogyott az erő, és egyre inkább mentünk az egyenlítés után, kinyíltunk és a kontrákból az ellenfél az utolsó 10 percben még 2 gólt szerzett(bár az utolsó gúljuk szintén öngól volt). A meccs vége 3-0 lett, de büszkén jöttünk le a pályáról, és fogadtuk a nézők gratulációit. Hatalmasat küzdöttünk, és ahogy az értékelésnél mondtam, csak még 20 perc kellett volna a csodához...